Pages

Monday, 25 March 2013

23. fejezet - Bármi történik is, én melletted leszek


Sziasztok, drágák!
Ismét egy olyan fejezetcím, ami sokban tükrözi a tartalmat: Chanel és Justin kapcsolata erősebb lesz, de lehet, már sejtettétek, hisz a kezdettől fogva elég közel álltak egymáshoz. Ez a hetem kész kínzás volt, szerdán írtam kémiából, médiából és matekból, csütörtökön történelemből - megjegyzem, második világháború, ami úgy 35 évszámot tesz ki - és meg ne említsem, mennyit tanultam minden délután. Ez az oka, hogy nem végeztem még a fejlécekkel, de aki rendelt, nyugodjon meg, hisz ma elkezdem őket és pár ember meg is fogja majd kapni az elkészült munkákat. Lehet, hogy sablonszövegnek hangzik, de aki egy kicsit is átéli a helyzetem, az tudja, milyen nehéz és fárasztó. A fejezetről annyit, hogy szerintem lehetett volna jobb is. Tudom, ígérgetek, de öt napba telt ennek a rövid résznek is a megírása, a kevés időmtől függetlenül viszont próbáltam olyanra írni, hogy az események és a Justin és Chanel között történt dolgok kárpótoljanak titeket. Sikerült?
Love, Diana

- Mégis hol a fenében voltál? – csattant fel apa, kicsit sem zavartatta magát. Húztam fülem-farkam, s egy újabb hazugságon gondolkoztam.
- Én ott aludtam a régi osztálytársam.. – kezdtem a mondatba. Ekkor lépett be Justin az ajtón. A megszokott, hatalmas mosolya egyszerre lehervadt, meglátva a helyzet komolyságát. Halál csönd uralkodott a kis házunk előszobájában, még a legkisebb zaj is sokszorosára éleződött.
A percekig tartó némaságot a mellettem álló, kezemet erősen szorongató fiú törte meg.

- Justin Bieber vagyok. – mutatkozott be udvariasan, s nyújtotta kezét édesapám felé, aki egy könnyed mozdulattal eltolta azt.
- Vele voltál? Ezzel a bájgúnárral? – hangja élesen törte át a teret. Szinte minden szónál összerezzentem. Tisztában voltam vele, ha rajta múlik, elválaszt minket. Tekintete lekezelően járt köztem és Justin között. Alice szülei lekezelően nézelődtek rajtunk. Mintha két ittas, drogos állna az ajtóban. Nem voltunk azok. Csak szerelmesek.
- Apa.. – intéztem halkan felé, de tovább s tovább üvöltözött. Most az egyszer nem hagyom, hogy Ő jöjjön ki ebből győztesen, mert ez így nem jogos! Elegem van abból, hogy folyton én vagyok a család kislánya, akit lekezelnek. – Apa! Csöndben lennél már? Csak egy percre! Semmit sem tudsz Justin-ról! – anya büszke pillantásokat vetett rám, akcióm sikeres volt: apa elhalkult. Egy hajszál remény megjelent, miszerint meg tudom neki magyarázni, milyen fontos nekem Justin – aki mellesleg, egyre erősebben szorította a kezemet. – Szeretjük egymást. – jelentettem ki határozottan, magabiztosan. Efelől rég nem volt kérdésem.
- Lefeküdtetek? – az utolsó dolog, amit épp vártam volna, ez volt. Mi értelme tagadni, igen. Ahelyett, hogy egyikünk is válaszolt volna, hallgattunk. Hallgatás beleegyezés, ezt a szüleim is jól tudják. Utólag bánom, mert ha mondtam volna valamit, legalább nem teszem ilyen egyértelművé. És valószínű, az öltözékem is tükrözte, hogy nem az osztálytársaimtól jöttem.

Apa erőszakosan ragadott karon és tuszkolt egy Justin mellől, aki értetlenül állt a helyzet mellett.
- Hogy mertél hozzáérni a lányomhoz? Takarodj a házamból! – barátom arca elborult volt. Nem félt, nem rettegett, inkább úgy tűnt, mindjárt behúz apának egyet. Én készségesen próbáltam szabadulni a szorító kezek közül, sikertelenül.
- Andrew! – anya mentett meg. A sok kiabálástól sírni kezdtem. Úgy éreztem, elszakadt egy cérna, ami már így is túl sokáig volt túl erős. Végre elengedte a kezem, de én továbbra is ott álltam mellette, könnyes tekintettel. – Justin, Chanel, ti menjetek fel kérlek, mi ezt megbeszéljük.

Ezek után természetesen egymásra sem mertünk nézni, rezzenéstelenül baktattunk fel az emeletre. Alice is jönni akart, de neki maradnia kellett, mert Ő az egyetlen tanúja a kapcsolatunknak.
Sírva borultam le az ágyra. Tulajdonképpen nem értem, miért sírtam. Kezdődött ezzel a Selenás dologgal, folytatódott a szüleimmel. És a gondolat, hogy vége köztünk mindennek, már magában is sírásra késztetett. Ha az a cérna elszakadt, akkor igen erős volt eddig.
Fejemet a párnába fúrtam, s szinte már rázkódtam a sírástól. Na az már biztos, hogy nem ez életem legjobb napja.
Két erős kar fonódott a derekam köré, az ágy besüppedt. Csukott szemmel ugyan, de kétségek nélkül fordultam a másik oldalamra s bújtam hozzá a mellettem lévő fiúhoz.

- Miért nem értik meg? – nehezen ugyan, de ezt a pár szót suttogva motyogtam el. Fogalmam sem volt, hogy reagál erre az egészre Ő, de erőm se, hogy felnézzek rá. Mellkasához bújva sírtam tovább.
Egymás kezét szorongatva vártunk. Magunk sem tudtuk mire vagy kire, de vártunk. Pár percre azt hittem, álom volt ez az egész, és a hotelben fekszünk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Igenis valós. Ha az ember túl könnyen kap meg valamit, reális, hogy könnyen is elveszti. De ez nem jogos.

Az elejétől kezdve kedveltem Justin-t. Ha beszólt is és gúnyos megjegyzéseket tett, akkor is. Bevallom, igenis imponált, hogy úgy néz rám, és reménykedve figyeltem, mit tesz éppen. Teljesen meglepett, hogy Ő mit érez irántam. Sosem voltam még szerelmes, most sem vagyok biztos benne, mindent helyesen teszek-e. De azt tudom, hogy szeretem. Két nap, egy ölelés is elég volt, hogy rájöjjek, mennyire fontos nekem.

Utálok őszinte lenni. Utálom bevallani az érzéseimet, de kimondani, hogy szeretem a legjobb dolog a világon. Az édes szuszogása – mellyel jelezte, hogy amíg én órákig gondolkodtam, Ő inkább elaludt -, meleg lehelete kellemesen érződött a homlokomon. A szemem könnyes volt, s hogy letöröljem, reflexből szerettem volna felemelni a kezem – azonban Justin nem engedte. Szorosan kulcsolta össze ujjainkat, mindkét kezemet fogta.

A semmibe bámultam. Néztem a fény játékát az ágy melletti éjjeliszekrényen, s rajta a kvarcórán. A szüleim kapcsolata sem tündérmese. Épp ezért nem fér a fejembe, miért viselkednek így. Féltenek, tudom. Értem – vagy nem? Abba is belezavarodtam, hogy értem-e. Szóval.

Halkan és lassan csusszantam ki JuJu kezei közül, s ültem az ágy szélére.
- Mi lesz velünk? – kérdeztem, magamtól.
- Szeretlek. – nem vártam választ, mégis kellemes meglepetésként kaptam. Hátranéztem, ahol épp Biebs nyújtózkodott. Mind egy jóllakott napközis, úgy kelt fel, ásított párat, kinyújtotta végtagjait, aztán helyet foglalt mellettem.
- Hány hét a turné? – valahogy a kezeim érdekesebbnek bizonyultak mindennél. Próbáltam erős lenni, hisz nem akartam, hogy ismét sírni lásson.
- Négy. – jelentette ki határozottan. Határozottsága egyszerre eltűnt, mikor kiszúrta lehajtott fejem és a könnycseppeimet. Bármennyire is szeretném, nem tudom itt tartani, és ez fáj. Lehetetlennek, reménytelennek érzem ezt az egészet.
- Chan, tudom, ez nehéz neked. – simította kezét az arcomra, ezzel letörölve könnyeimet. - De bármi történik is, én melletted leszek. Ha lélekben is, de veled vagyok. Négy hét. Hamar elmegy, ha a barátaiddal vagy, tanulsz és elfelejtesz erre a kis időre. Menni fog?

Lehetetlent kért. Tartva magam, ellentmondva minden gondolatomnak böktem ki azt az egyetlen kis szót, ami számomra egyre közelebb vitt az elváláshoz.

- Menni. – bólogattam. Belül azonban magamat pofoztam. – Menjünk le. Úgyis elválunk, meg kell ezt beszélnünk a szüleimmel.

Lassan, egymás ölelésében haladtunk a konyha felé, ahol éles kupaktanács folyt anya és apa között. Apa feje nem volt vörös, és nyugodtnak tűnt, ami meglehetősen jó jel volt. Anya, akár hányszor ránk nézett, mosolygott.
Elfoglaltuk a körasztal maradék két székét. Igen kapóra jött, hogy kör alakú ez a valami, így sokkal jobban láttuk egymást, és tudtuk fogni egymás kezét is, anélkül, hogy észrevehető lett volna.

- Fiatalok. Gondolkoztunk. És áldásunkat adjuk rátok. Tudom, mennyire gonosz voltam és tuskó, ezért elnézést is kérek Mr. Bieber, - kis mosoly bujkált ajkaimon: egyrészt mosolyra késztetett a megszólítás, másrészt majd’ kiugrottam a bőrömből. – Látjuk, hogy szeretitek egymást. Mindössze annyit kérünk – kölcsönösen – hogy ne törjétek össze egymás szívét. Ennyi lenne. – csapta össze tenyerét látványosan s invitált egy ölelésre.
- Gondolom, tudja, Mr. Parks, milyen érzés szerelmesnek lenni. – a szüleim összeborultak. Évek után is annyira aranyosak, és abszolút tisztelendő, mennyire szeretik egymást. Ezért sem nagyon értettem, miért nem engedik, hogy azzal legyek, akit szeretek.
Boldog vagyok: ezt a turné sem tudja elrontani egy darabig. Vannak mindkettőnknek kötelességei, de a tudattal, hogy minden rendben lesz, könnyebb átvészelni a nehéz időket. Boldog vagyok, mert Justin is az. Azt hiszem egy bölcs mondta, hogy amikor valaki más boldogsága a te boldogságod, az a szerelem. És ez szerelem.

0 comments:

Post a Comment