Pages

Monday, 25 March 2013

24. fejezet - Naplóbejegyzések


Kedves, édes olvasók!
Úgy érzem, mostanában nem köszönöm meg nektek eléggé a támogatást, pedig hihetetlen, mennyi kedves szót kapok, mind itt, mind a másik blogomon. Hihetetlenek és csodálatosak vagytok, olvastok, írtok, és el sem tudom mondani, ez mennyit jelenet. Én pedig, mint mindig, ígérgetem az ilyen-olyan hosszabb részeket, de sosem tudom hozni őket, és ezért rosszul érzem magam. Úgy gondolom, nem adok eleget nektek, épp ezért terveztem, hogy ha minden összejön és lesz időm, akár egy kis meglepetést is hozhatok, természetesen Justin-témában. Sokszor ígértem a hosszú részeket, és kivételesen most szerintem sikerült egy ilyet írnom. Az átlagnál hosszabb lett, és bár nem történik benne semmi eget rengető, megtudhatjátok, hogy érez a két főszereplő a turné alatt. Ezt ugyanúgy fontosnak tartom, mint a cselekményt, hisz mindig jó, ha az ember tisztában van, hogy is éreznek a szereplők egy történetben. Azt hiszem, ennél csöpögősebb leírást nem is adhattam volna, aki nem bírja a nyálas dolgokat, az akár ki is hagyhatja. Ilyen kedvem volt.
Remélem, azért tetszeni fog és továbbra is számíthatok rátok! Hamarosan – nem tudom még mikor – elkezdem a meglepetés elkészítését és remélem, nem fogtok csalódni bennem!
Love, Diana


Chanel Parks
Los Angeles - 2013. január 22.
Az igazi szerelem ellenáll a távolságnak. – mondják sokan. Én is szentül hiszem. Az ember addig nem veszi észre, milyen fontos neki valaki, amíg az el nem hagyja. Ilyen helyzetben vagyok most. Sosem írtam még naplót, szóval előre is bocsánatot kérek tőled, ha valamit nem jól teszek. Rendben, a naplómhoz beszélek, teljesen ép elméjű vagyok. Szóval, sosem írtam még naplót, de most muszájnak éreztem.
Lassan két hete, hogy Justin elment. Ebben a két hétben nyüglődtem. Elbúcsúzni tőle is nehéz volt, pláne, hogy nem mehettünk ki a repülőtérre. Egyikünk sem szeretné, ha ez nyilvános lenne, sokkal egyszerűbb így. A közelebb hozzátartozók tudják, és biztosra veszem, az osztálytársaim is sejtik, itt Los Angelesben. Igen, hivatalosan is összejöttünk, aznap, mikor Jus elutazott. Próbáljuk a távolságon keresztül is tartani a kapcsolatot. Azóta Alice társaságában visszaköltöztünk Los Angelesbe, és belerázódtunk ismét az iskolás életbe. Hamarosan kezdődnek a vizsgák – jó, májusban -, ezért most elkezdtünk belehúzni a tanulásba. Kaptam munkát egy kis kávézóban, szerencsére délutáni műszakot viszek, így minden klappol. Úgy döntöttünk, kibérelünk egy lakás ketten Ali-vel és megosztjuk a lakbért. Ő is talált munkát, így könnyű lesz.
Nem szeretném feleslegesen jártatni a számat, így azt írom le, amit fontosnak érzek, és remélem, te meghallgatsz (már megint egy naplóhoz beszélek): hiányzik. Tudom, hogy ez az élete, de Skype-on kamerázni és telefonon beszélni nem ugyanaz, mint élőben. Figyelemmel kísérem, merre jár, mit tesz, és Ő is küld képeket, hogy épp hol van. Két hét és négy nap…


2013. február 06.
Hol is kezdjem megint? Alice szerint kiegyensúlyozottabb lettem, mióta leírom az érzéseimet. Hát biztos.
Minden rendben lesz!; Bármit megtennék érted! – ezek a szavak hangoznak a fejemben. Próbálom elhinni, hogy rendben lesz, de a távolság felőröl. Az utóbbi napokban nem is beszéltünk, és ez nyugtalanít. Sokszor hívott, de vagy dolgoztam, vagy iskolában voltam. Amikor én akartam hívni, ki volt kapcsolva. Tudom, hogy Justin most New York-ban van, és valószínűleg nem gondol rám. Három nap múlva kiderül, mi is lesz ezután.
Félek. Félek, hogy elveszítem a távolság miatt. Pont a távozása előtt tettük úgymond hivatalossá ezt az egészet, és bár kibírtunk már egy hónapot is egymás nélkül, de ez akkor is más. Hiányzik a nevetése, az, hogy mindenre van válasza. Hiányzik, hogy folyton ölelgessen és néha már idegesítően sokszor mondja el, mennyire szeret. És eközben fogalma sincs, nekem mit jelent.
Hogy mi van az életem többi területén? A suliban semmi. Hirtelen mindenki a barátom akar lenni, amit nem értek. Csak remélem, hogy nem tudják, hogy Justinnal ez hivatalos. Senki sem tudja, elvileg. A tanulás ugyan olyan, a munka is megy. Selenával amióta visszajöttem, most találkoztunk először. Megbeszéltük – vagyis inkább én döntöttem el magamban – Scooter-rel, hogy senkinek nem mondunk semmit, így neki se. Ő úgy tudja, semmi sincs köztünk, mindössze egy kis fellángolás volt. Hmm, aznap mikor elmondtam ezt, meghívott egy kávéra és egy csajos délutánra.
Bevallom, sokkal jobban tetszett ez a nyugodt Selena, akinek mellesleg nagy bejelenteni valója lesz, pont aznap mikor Justin hazaér.


- - - - - - - - - -
Könnyes szemmel csuktam be a naplómat. Sosem írtam ilyesmit, és az utóbbi napok eléggé megviseltek. A távolság szívás. Alice egy pohár kakaóval a kezében, együtt érzően ült le mellém az ágyra és vigasztalásképp simogatta a hátamat.
- Ennyire rossz? – kezembe nyomta a forró csészét, amitől jóleső, melengető érzés fogott el. A mellettem heverő zsebkendős dobozból kihalásztam egy zsebkendőt és letöröltem a könnyeimet.
- Még annál is rosszabb. Tudod, milyen érzés, mikor egy darabot kiszakítanak belőled? Mikor több ezer kilométerre egymástól arra gondoltok, mit tesz most a másik. Lehet, hogy ez túlzásnak tűnik, de aki megélt már ilyet tudja. Tudja, milyen nehéz, mennyire fáj és milyen rossz nélküle. Az Istenért is, szeretem Őt Alice. Nagyon. – lehajtott fejjel nyeltem el az utolsó szót. Három nap. Kérlek, ne felejtsen el!


Justin Bieber
2013. január 17. - Atlanta, Georgia
Levelet írok magamnak. Vagyis, inkább olyasmi naplónak nevezném. Minden este valami olyan nagy adrenalin löketet kapok, ami akár évekig is életben tartana. A rajongók, és az, hogy találkozhatok velük mosolyt csal az arcomra – addig, amíg a koncert és a találkozók után le nem ülök egyedül a hotelszobám ágyára és bámulok ki a fejemből.
Szerettél már úgy valakit, hogy azt érezted, nélküle üres az életed? Ha Ő nevet, te is boldog vagy, ha Ő sír neked is sírnod kell.
Végre megtettem azt, amihez eddig nem volt merszem: megkérdeztem Chan-t, hogy lesz-e barátnőm. Lehet, hogy nem jó pillanatban, indulás előtt, de igent mondott. Valamiért úgy érzem, minden rendben van, és a Sors akarta, hogy mi ketten összekerüljünk. Olyan érzésem van, mintha ez az egész dolog meghatározná az életemet. Akkor is, ha csak mi és a barátaink, és a családunk tudja. Nem akarom, hogy kiderüljön. Emlékszem, mi volt Selenával. Hiába ment hírnévre a dolog, borzalmas volt, hogy minden újságban a mi ’álomkapcsolatunkról’ cikkeztek, mikor nem is szerettük egymást. Selenának ez a publicitásra ment, ahogy az én menedzsmentemnek is. Scooter tudta, mennyivel lóg nekem, hisz két évet elvesztegettem, megismerve egy olyan lányt, akiben nagyot csalódtam. Talán ezért is engedte, hogy együtt legyünk.
Sokszor mondom, hogy minden rendben lesz, csak négy hét. De ez a négy hét úgy vánszorog, mint még soha. Egyedül ülök a hotelben, minden nap máshol és arra gondolok, ha ezt teljesítem, végre láthatom Őt.


2013. február 07. - New York
Egyedül vagyok. Senki sem ért meg engem. Míg a többiek buliznak és ünnepelnek, én ismét egyedül ülök a hotelszobában, most épp New York-ban. Olyan, mintha szakítottunk volna. Fogalmam sincs, hogy vélekedik Chanel a dolgokról, hol van, mit tesz most. Az utóbbi pár napban nem beszéltünk. Rengeteg teendőm volt, és mikor ráértem, nem volt képem felhívni. Sokkal, de sokkal jobbat érdemel nálam. Ha esetleg mégis hívtam, nem vette fel a telefont, amit teljesen megértek. Miért is venné fel?
Volt egy álmom – vagyis sok. Mindegyik Los Angelesben játszódott, és mindegyik vége egy ajtócsapódás volt. A házam ajtajának csapódása és Chanel, ahogy elmegy, és soha többé nem látom.
Hiányzik. Lehet, hogy néha érdekes, de ez teszi Őt különlegessé. Lehet, hogy össze-vissza áll néha a haja, és mostanában mindenen elsírta magát, de akkor is. Hiányzik a szeme, ami mindig csillog. A hülyeségei, és az, hogy bármennyire is próbál flegmázni és bunkó lenni, akkor sem az. Önzetlen és kedves, és fogalma sincs, mennyire tökéletes.
Könnyű? Nem! Aki ezt, mondja, hazudik. Voltak idők, amikor nem voltunk együtt, de ez mindennél nehezebb. Mert a pár nap alatt, amit együtt töltöttünk csak erősebb lett az érzés.
Szeretem Őt, szerelmes vagyok belé. Nem tudom, hogyan és mikor történt, de arra eszméltem fel, hogy bármit tesz, tökéletes lesz. És bármit történik is, szeretni fogom. Örökké.

- - - - - - - - - -
- Hé tesó, nem jössz bulizni? – mint aki semmit se tett volna, úgy gyűrtem össze a papírt, amire ezt a pár sort vetettem. A zongora billentyűire tévetd kezem, és hirtelen úgy cselekedtem, mintha épp valami új projekten dolgoztam volna.
- Most nem, bocsi. – lopva pillantottam Alfredo-ra.
- Megint Chan van a dologban? – lépett közelebb a zongorához. Ő a legjobb barátom, előtte kár lenne tagadni ilyeneket.
- Igen. Szeretem, és hiányzik. – ismét a billentyűkre pillantva beugrott egy pár hónappal ezelőtti kép, amikor hasonló helyzetben üvöltötte le Scooter a fejem, amiért a Victoria’s Secret Show-n megcsókoltam Chan-t.
- Két nap! Nem kell jönnöd bulizni, de ne ülj már itt egész este. Menjünk moziba, vagy kajálni a haverokkal, vagy nem tudom.
- Rendben. – egyeztem bele, bár tudtam, az este további részében és Rá fogok gondolni és arra, hogy két nap múlva együtt lehetünk.

0 comments:

Post a Comment