25. fejezet - Meglepetések

Hello, darlings!

Újabb hét, újabb napok. Ez a hetem sem egy sétagalopp, de szerencsére a nehezebb részén már túl vagyok. Ettől függetlenül hamar megírtam a részt, ami ismét hosszabb lett. A napokban gondolkoztam, hány részesre szeretném a történetet és arra jutottam, hogy amennyi jön, annyi lesz. Ha úgy érzem, ennyi elég, itt álljunk meg, akkor vége lesz. Ma kezdtem el a meglepetés elkészítését, ami egy szomorúbb hangulatú novella lesz, csatolva egy számomra igen fontos és gyönyörű dallal. Remélem várjátok, mert igyekszem vele, de az Istennek sem tudok hat vagy hét oldalon keresztül rizszázni, de majd próbálok. Főleg a gondolatokra szeretnék építeni, így még nehezebb dolgom van, de hajrá nekem! Nektek hogy telik a hét? Várjátok már a novellát?

Love, Diana

Strip

2013. február 09.

Los Angeles, California

Szombat van. Átlagos napjaimon ilyenkor még délben is nyomom az ágyat és kettőkor kikelek egy bögre kávéért, majd visszaalszom. Korántsem vagyok annyira éber, mint a hétköznapokon, de most! Reggel fél ötkor fent voltam. Alice párnákkal dobált, hisz Őt nyaggattam, a jó stílusérzékével találjon már valami normális ruhát nekem. Mikor kiejtettem a mackónadrág szót feje vörös lett, azonnal felugrott és felforgatta a szekrényemet. Végül, reggel hét órakor diadalittasan eszméltünk fel: kész voltam. A telefonomat belecsúsztattam a nadrágom zsebébe, gyorsan bekaptunk valamit reggelire és már indultam is a repülőtérre. Fogtam egy taxit. Ahogy egyre közeledtünk Los Angeles repülőtere felé, egyre jobban izzadt a kezem. Bár tudtam, egy óra van még barátom – milyen furcsa ezt kimondani! – érkezéséig, az első pillanatban ott akartam lenni.

Helyet foglaltam a hatalmas reptér előcsarnokában és sok-sok emberrel együtt vártam. Ide-oda sürgött a nép, ahogy folyamatosan érkeztek a gépek, úgy tűntek el mellőlem az emberek. Nem türelmes emberként ismernek, s most pedig még az átlagosnál is jobban kezdem elveszteni azt a picike türelmemet is. Körülöttem, anyukák, apukák, családok voltak. Mindenki sírt, aki újra látta a szeretteit, ölelgették egymást. Néha-néha felpillantottam, és ilyenkor nekem is mosolyognom kellett. Máskor pedig a térdemet kopogtattam a várakozásban.

Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, megtaláljuk-e egyáltalán egymást, hisz nem is beszéltünk már öt napja legalább és nem tudom, nem választja-e inkább a zsúfolt előcsarnok helyett a vészkijáratot, ahol nyugodtan, emberek sokasága nélkül kiszökhet.
Aki azt hiszi, hogy négy hét nem sok, az hazudik. Abban az esetben sok, ha az egyetlen olyan ember kilép az életedből, akivel sosem unalmas egyetlen perc sem.
Egyre idegesebb lettem, s mikor bemondták a New York-i járat érkezését, legszívesebben felugrottam volna örömömben. De nyugodtnak kellett maradnom, így rezzenéstelen arccal ültem tovább a hideg széken, várva, hogy jöjjön valaki.
Sok-sok ember özönlött az előcsarnokba. Ismét voltak, akik öleléssel üdvözölték egymást, rég nem látott rokonaikat, barátaikat. Felálltam és szemeimmel buzgón kezdtem keresni Őt. Azt sem tudtam, mit visel, hogy néz ki, csak kerestem. Pár másodperc ideges keresgélés után fotósok százai töltötték be a teret és máris kiszúrtam a nagy tömeg közepén. Sikítozó lányok állták el az utat, és nem láttam mást, mint két hatalmas kidobóembert. Leleményességemben – na még mit nem! – lefagyva álltam a szék előtt. Tennem kellett valamit, mielőtt lehajtott fejjel távozik, nem is sejtve: itt vagyok.

- Justin! – kiabáltam át a tömegen. Kíváncsian kapta fel tekintetét és kezdett kutakodni a nagy csarnokban. Gondoltam, nem lát, így integetni kezdtem. Felcsillanó szeme jelezte: észrevett. Halkan súgott oda valamit testőrének. Ajkamat harapdálva, izgatottan vártam. A testőr és Justin különvált a fotósoktól és szinte vágtatva keresztül mindenen közeledtek felém.

Rég nem látott arca minden egyes lépéssel felvirult. Hihetetlen, mennyire hiányzott az édes pofája, a pingvin járása és úgy mindene. Lassan szedtem a lábaimat felé. Justin futni kezdett, piros táskája ide-oda járt a hátán, de ez kicsit sem érdekelte. Azt hittem feldönt, de mikor közel ért hozzám felkapott és a levegőben megpörgetve lehelt egy csókot ajkaimra. Nevetve váltunk szét. Földet érve magabiztosabb lettem. Szorosan karolt át, fejemet a nyakhajlatába nyomta, védve a fotósoktól.

- Hiányoztam? – suttogta alig hallhatóan.
- Nem is tudod mennyire. – egy pillanatra felnéztem rá, arcomon továbbra is ott trónolt az a hatalmas, levakarhatatlan mosoly. A vakuk az arcunkba villogtak, s kísérteties hasonlósággal a Victoria’s Secret Show-hoz, Jus megcsókolt. Tudtam, ennek következményei lesznek még, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb dolog.

Összeborulva mentünk ki a reptérről. Justin udvariasan nyitotta ki a fekete autó ajtaját, eltekintve attól, hogy kamerák voltak mindenhol. Összehúzva magam kuporodtam az autóban, minden percben takarva magam a sálammal.
Sosem akartam, hogy hírnévhajhász senkinek higgyenek, mert nem voltam az. Szerintem undorító, ha valaki a pénzéért szeret valakit. Nem egészséges. Épp ezért próbáltam minél jobban elbújni. A fejem a sálban volt, szemem előtt lepörgött az összes holnapi újság címoldala.

Los Angeles autópályájára hajtva megkönnyebbülve eszméltem fel. Tekintetem az elsuhanó tájat pásztázta, gyönyörködve a tél nyomaiban. Néhol egy-két hókupac tarkította a teret. Ismerős volt az út, az első percben kiszúrtam: Justinhoz megyünk. Érdekes módon egy szót nem szóltunk egymáshoz, ennek ellenére merészen fogtuk a másik kezét.
A hatalmas ház előtt megállva ismét elcsodálkoztam. Kétszer – vagy háromszor? –jártam itt és továbbra is csodálatos ez a ház. Annyira nagy és szép, lehetetlen betelni velem. Vállamon a táskámmal és barátom kabátjával a kezemben – amit a hideg ellenére sem akar felvenni, mert az úgy „nem divat” – mentem be a házba. Biebs elköszönt a sofőrtől, aztán csatlakozott hozzám.

- Basszus. – kíváncsian fordultam az ajtó felé, ahol épp Ő ügyetlenkedett.
- Mi van?
- Semmi csak.. – durcásan vágta le a pulcsiját az előszobaszekrényre. Figyelmen kívül hagyva engem, kecsesen bebaktatott a nappaliba, s helyet foglalt a kanapén. Követve példáját, leültem mellé.

- Milyen volt a turné? – hát, nem ez az első kérdés, amit feltettem volna neki, de ez a legkézenfekvőbb.
- Jó, kösz. – vágta oda flegmán.
- Most meg mi bajod van? – nem értem a hangulatváltozását. A reptéri kedves srác az autóút folyamán átfordult valaki mássá.-

- Hiányoztál. – nyögte ki, lehajtott fejjel. S ezért kell szomorúnak lenni?
- Van még valami más is!
- Nincs.
- Ismerlek. Na, bökd ki! – böködtem meg játékosan.
- Csak..szeretlek. És rossz volt ez a négy hét. – biggyeszti le ajkait.
- Ez komoly? Elég akkor depizni, amikor nem vagyunk együtt, de most, hogy itt a lehetőség, hirtelen felveszed a szomorú álcát? Nem értelek. – legyintettem nagyot, jelezve, tereljük a témát.
- Hoztam neked valamit. – pár perc kínos csend után végre megjelent az a szép mosoly az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Buzgón kezdett keresgélni a bőröndjében. Utálom a meglepetéseket, és Justin esetében fogalmam sem volt, mire számítsak.

Meglátva az ajándékomat, egyszerre felkiáltottam.

- Gumicukor! – úgy pattantam fel az ágyról, mint egy kisgyerek. JuJu önelégült mosollyal nyugtázta: tetszik az ajándék. Egy kis kártya volt a kosár gumicukorra ráfüggesztve, amelyre ez volt írva:

”Holnap érkezik anya, Jaxo és Jazzy. Bemutathatlak nekik?”

Nem sokat tudtam sem Pattie-ről, sem a gyerekekről, de mivel imádtam a kicsiket, nem tulajdonítottam semmi rosszat az alkalomnak. Bólogatással egyeztem bele, fogadtam el a meghívást.

- Alice-től hallottam – ez érdekes: mióta vannak ők beszélő viszonyban? -, hogy nekem is tartogatsz valamit.

Egyáltalán nem említettem, hogy van egy ajándékom Justinnak, és remélem, Alice sem mondta el neki, mert akkor ugrott a meglepetés.
- Igen! Mindjárt hozom, tíz perc! – nevetve szaladtam ki a mosdóba. Láttam barátom értetlen pillantásán, el sem tudja képzelni, mi lesz a meglepetés – ellentétben velem.

A tükörbe nézve úgy látom magam, mint aki most váltotta valóra az álmát. Egyfolytában nevettem. Levettem a felsőm, majd megkerestem a táskámba az ajándék egyik kellékét. Tíz perc után, kisebb igazításokkal kész lettem. Feszélyezve léptem ki az ajtón, mivel a (szerintem) borzalmas csipkecsoda nem épp megszokott viselet volt számomra. Kíváncsian dugtam ki a fejem a nappali felé, ahol Justin ült szétterpesztve, türelmetlenül.

- Készen állsz? – kérdeztem, valami eszméletlen hülye hangszínnel.
- Persze. – reflexből érkezett válasza.

Nagy levegőt vettem, leraktam a kezemben lévő kosarat, amit tőle kaptam a legközelebbi szabad felületre. Remegő lábakkal álltam elé. Szemei elkerekedtek, azonnal felült. Látva reakcióját elégedett mosolyra húzódott a szám, miközben alsó ajkamat harapdáltam. A látszólag élénken beindult fantáziájú fiú azonnal nekem rontott, erőszakosan kezdett csókolni, kezei pedig egyszerre bejárták testemet.

- Na nem! – toltam el magamtól, amit csalódott pillantással nyugtázott. – Először játszunk: öt kérdés, öt válasz. Ha mind az öt jó, talán, ismétlem talán lesz esélyed.

Pillantása elborult volt. Tettem két lépést hátra.
- Benne vagy? – kajánul elvigyorodtam, látva, milyen arcot vágott.
- Na azt már nem! – közeledett felém ismét. Forró táncra hívta a nyelvemet, miközben hátrafelé, a falnak nyomott. Belenyögtem a csókba, lábaimat dereka köré kulcsoltam és megfogadtam, hogy ma este gátlástalan leszek, bármi történjen is.